Dsida Jenő:
Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immáron tudom, hogy nem maradhatnak itt.
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben,-
Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása;
fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég.
Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én nem számítok semmi kegyelemre,
Énfelettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra
Nem hall ajkamról senki panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna,
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmit egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.